ÉLETTÁNC
Részlet Rozványi Dávid: Élettánc című regényéből.
A fejezet megírásában nyújtott segítségéért külön szeretnék köszönetet mondani Schlosser Juditnak.
Egyik nap, amikor Ábrám leült a gépe elé, hogy a falunaplót frissítse, meglepetéssel látta, hogy valaki, egy Judit nevű lány kommentet írt hozzá. Természetesen, örömében, hogy valaki nézi a honlapot, azonnal válaszolt neki, mint első számú olvasójának, s ahogy szerencsés esetben lenni szokott, ezzel egy hosszú virtuális barátság kezdődött közöttük. Először csak e-mail-eket váltottak, majd Judit javaslatára csevegni is kezdtek a világhálón keresztül. Lassan a világ minden fontosabb kérdését végigbeszélték, többek között a lány honlapját is, amit kedvenc helyéről, a tiszafordulói partról készített.
Ábrám, amint megnézte a honlapot, tudta, hogy kedvelni fogja ezt a lányt. A fotók mindent elmondtak arról, ki is ő. A képek látszólag köznapiak, átlagosak voltak: a mikrovilág egy virág belsejében, a nagyvilág a folyóval, boldog ruhátlan emberek a folyó partján, a napfelkelte és búcsúja és a fény különböző játékai minden mennyiségben és fajtában. Valami olyan harmónia és életigenlés áradt ezekből a képekből, aminek Ábrám önkéntelenül is a hatása alá került. Valami, ami talán hiányzott Ábrám életéből.
Józan eszével tudta, hogy Tiszaforduló ugyanolyan hely lehet csak, mint a többi: víz, part, ártéri erdő, járhatatlan földút és így tovább... Mégis, kíváncsi volt arra az emberre, aki képes így látni - és valahol élt benne a gyermeki csodavárás, hogy hátha mégis, ha nem is létezik egy ilyen hely, de legalább képes lehet ő is így látni.
Hosszas egyeztetés, csevegés és telefonszámcsere után egy vasárnap reggelen nekiindultak a kedvesével kettesben a végtelen Alföldnek. Lassan fogytak a kilométerek és csend ülte meg a kocsit, hiszen mindkettőjüknek szokatlan volt, ami rájuk várt. Igaz, eddig se vittek magukkal fürdőruhát, ha a folyóra mentek - de mások előtt még nem meztelenkedtek. Judit, ahogy Tiszafordulón mindenki, naturista. Nem tudták előre, mit fognak érezni, nem lesznek-e zavarban, nem nézik-e ki őket a többiek.
Kicsit nehezen találták meg, hogy a faluból hol kell lekanyarodni a folyó felé (valószínűleg nem ők voltak az egyetlenek, mert Judit is azt írta nekik, hogy ha meglátják a benzinkutat, azonnal forduljanak vissza). Lépésben haladtak, mégis porzott mögöttük az út. A földek után az ártéri erdő következett, s mindegyik elágazásnál belestek, hátha már célhoz értek. Már lassan három kilométert is megtettek, gyalog talán egy óra lett volna, de kocsival sem sokkal kevesebb, mikor végre az egyik elágazásnál meglátták a tábor feliratát, keresztbe a bekötőúton: "Tiszakanyari naturista strand". A kapuban leállították a kocsit, kivették a táskájukat és gyalog folytatták az utat. Mindkettejüknek torkukban dobogott a szívük, mintha valami életveszélyes kalandra készülődnének.
A tábornak különös hangulatot kölcsönzött az ártéri erdő, mintha egy nagy zöld madár óvta volna őket szárnyaival.
Bár már délelőtt volt, még szinte minden üres volt. Az élet egyetlen jelenként, jobb fele, talán kétsátornyira, a nyomós kútnál egy asszony töltögette a zománcos kantáit. Ábrám kicsit zavarban volt, hogyan szólítson meg egy idegen, ráadásul meztelen nőt - de attól is félt, hogy idegenül bolyongjon a sátrak között, keresve Juditékat. Éppen eddig jutott a gondolataiban, amikor az asszony végezve az egyik kannával, kiegyenesedett és rájuk nézett:
- Sziasztok! Kerestek valakit?
- Igen... Szia. Juditékat.
- Ha vártok, amíg megtöltöm a másikat is, megmutatom, hol laknak.
Ábrám félve mert csak rá nézni: talán ötven lehetett, jó alkatú, teljesen bronzbarna - de furcsamód a legfeltűnőbb az arca volt. Olyan arc, amelyik akkor is nevet, ha néma. És ha nevet: Isten irgalmazzon a csöndnek! Szemei huncutul ugrándoztak, látszódott, hogy mellette senki sem lehet huzamosabb ideig rosszkedvű.
- No, készen vagyunk, gyertek. - rakta a kantákat a kézikocsijára. Ábrám segített neki húzni, kicsit félve, nehogy hozzáérjen a kezéhez.
Az út két oldalán mindenféle sátrak és lakókocsik, tetszetős kavalkádban. Csak pár métert tettek meg, de már úgy érezte, mintha régóta ismerné ezt a nőt, akit ruhában el sem tudna képzelni. Valami otthonosság áradt belőle.
Egy tűzrakóhelynél jobbra, a folyó felé mutatott: - Ott laknak, az öreg nyárfánál. Érezzétek jól magatokat! - és továbbment.
A megadott helyen csak Judit szüleit találták. Még alig voltak egy negyedórája a táborban, de már nem az volt furcsa, hogy a házigazdáik meztelenek, sokkal inkább, hogy ők még ruhában vannak. Szinte kényelmetlen. Bár valahol kicsit groteszk lehetett kívülről, hogy a klasszikus illemtan szerint átnyújtotta a virágot Judit édesanyjának, a felöltözött vendég a ruhátlan háziasszonynak.
- Judit bement a faluba, talán egy fél óra múlva jön majd. Addig itt maradtok, vagy lementek a vízhez? - Ábrám és Márta is egyre nehezebbnek érezte magán a ruhát, valahogy az már elfogadhatónak tűnt számukra, hogy mások előtt meztelenül mutatkozzanak - de az oda vezető lépésre, hogy mások előtt vetkőzzenek le, még képtelennek érezték magukat.
- Lemennénk, ha tudna... tudnál mutatni egy helyet ahol nincsenek annyian.
- Persze, gyertek velem, fent vannak még üres részek, úgyis úszni akartam egyet. - kiléptek a fák árnyas hűséből, lábukat szinte perzselte a parti homok, s pár percbe beletelt, amíg a szemük a három szín vakításához hozzászokott. Kék volt a folyó, fehérbe sárguló a parti föveny és zöld a tábort óvó erdő. Már voltak néhányan a parton; napoztak, fürödtek, játszottak. A leginkább meglepő az volt, hogy ezek az emberek nem csak úgy elvoltak egymás mellett, mint a normál strandon, hanem beszélgettek, s amikor elmentek mellettük, barátságosan köszöntötték őket, mintha mindannyian valamiféle testvériségnek a tagjai lennének. Testvériségnek, ahol a közösséget nem kiérdemelni kell, hanem vállalni.
- Tudjátok, állítólag itt a tiszakanyarban süt a legtovább a nap az egész folyón, pont úgy kanyarodik. Nézzétek, itt ér véget a nudi rész, itt a fánál kezdődik a textiles. Ide már nem szoktunk kijárni, se ők, ez a senki földje, itt magatokban lehettek, ha akartok. Majd szólok a Juditnak, hogy itt vagytok. Sziasztok! - mondta, majd a vízbe lépett, s hagyta, hogy az ár lesodorja a lakókocsijukhoz.
Könnyebb volt megszabadulni a ruháiktól, mint gondolták volna, hiszen a legközelebbi emberek is vagy tízméternyire voltak, elég messze ahhoz, hogy ne kelljen előttük szégyenkezni, de elég közel ahhoz, hogy meztelenségükben ne érezzék magukat magányosan és kiszolgáltatottan. Először, amikor egy labda véletlenül feléjük repült, vagy valaki elúszott előttük, még önkéntelenül is eltakargatták magukat, összehúzódtak, de talán egy fél óra elteltével, már el is feledkeztek erről és csak élvezték a vizet, a napfényt és a szabadságot. Sőt, volt, hogy a kóbor labdákat visszadobták, így pár percre ők is részesei lettek a játéknak.
Mintha Ádám és Éva lettek volna a paradicsomban - pár métert kellett csak észak felé elsétálniuk és akármerre néztek, egyedül voltak. Pár métert délnek - és mintha régi barátok között lettek volna. Nem akartak arra gondolni, hogy másnap dolgozni kell és még órákat kell hazafelé autózniuk este.
- Sziasztok! - érkezett meg Judit. Fizikailag a szállásukról, de valóságban a virtuális térből az igaziba. Furcsa érzés volt az élő, hús-vér nőt beazonosítani az e-mail-ekkel és csetelésekkel. - Hogy tetszik?
- Csodálatos - csak ezzel az elcsépelt szóval tudta Ábrám kifejezni az érzéseit. - olyan, mint amilyennek elképzeltem. - ahogy mondtad: a béke és boldogság szigete.
- És nehéz volt az első alkalom nektek?
- Szokatlan, de azért hamar megszoktuk. Könnyű volt: mindenki barátságos, mintha már régóta ismernének minket. Mintha hazaérnénk. És szép.
- Szép? A tájra gondolsz?
- Arra is. De igazán az emberek. Ahogy vállalják magukat. Van ebben valami méltóság, ami megszépíti őket. Tudod, ahogy így fekszem a homokban és a lombokon keresztül nézem az eget, arra gondolok, hogy a mindennapi életben mennyi hazugság és alakoskodás van. Az egész életünket átjárja, akármennyire is törekszünk arra, hogy őszinték legyünk - már ha egyáltalán ezt akarjuk.
És ez a hazugság mindent tönkretesz lassanként. Barátságot, szerelmet, mindent... Vajon, ha mernénk őszinték lenni, ha mernénk vállalni magunkat, azt akik vagyunk és amit érzünk, akkor jobb lenne a világ, vagy még ez a kis látszatéletünk is összeomlana?
- Szerintem inkább élvezd, hogy itt lehetsz, hagyd a filozófiát. Majd, ha visszamész, akkor rághatod magad. Élvezd, hogy szabad vagy egy kicsit, itt nem szabad pesszimistának lenned.
- Igazad van Ilyenkor úgy érzem, hogy jó lenne örökre itt maradni. A gondok meg a világ majd ellesznek nélkülünk egy kicsit.
Órákon keresztül beszélgettek hármasban, majdnem ugyanarról, mint korábban kettesben a világhálón, de mégis más íze, más zamata volt a szónak itt a folyóparton, látván a másikat. - Lassan idő van, anyukám azt üzeni, hogy szívesen lát ebédre titeket, ha kedvetek van hozzá.
A nők a folyót választották, s a folyóra bízva magukat leúsztak az öreg nyárfáig, Így Ábrámra maradt, hogy vállára csapva a törülközőket gyalogolva tegye meg az utat. Tanulva az eddigiekből, lábával a víz szélén lépdelve, nehogy megégesse a tűzforró homokkal, kerülgetve a vízben elnyúló vagy éppen labdázó alakokat és a várakat építgető, kagylókat gyűjtő gyerekeket. Mire leért, kiderült, hogy még nem jött el az étkezés ideje, Judit édesanyja ezzel fogadta őket:
- Még öt perc, ha van kedvetek, addig fürödjetek egyet.
- Ábrám, van kedved? - fordult Márta a férje felé.
- Ha neked is - válaszolta, s egymás kezét fogva rohantak, hiszen a homok égette talpukat, hiába locsolták a háziak rendszeresen, nagyokat ugorva a meredek parton lefele (közben arra gondolt, hogy talán többet romboltak rajta ezzel, mint a tavaszi ár) s vetették magukat a hullámokba. Mintha gyerekek, vagy kamaszok lennénk, gondolta magában. A pillanat, a tiszta pillanat, ami örökké tart. Csodálatosan finom volt a víz s a sodrás finoman masszírozta őket, legszívesebben ki sem jöttek volna sohasem - egészen addig, amíg nem látták, hogy Juditék lakókocsijánál valaki integet nekik.
- Megnézem, hátha kész az ebéd, majd intek, ha jöhetsz - de az asszony mintha meg se hallotta volna. Ronda dolog volt újra érezni a gravitációt, de a férfi gyanúja beigazolódott; kész volt az ebéd. Kiállt a part tetejére, s úgy intett kedvesének - és ekkor következett el az a csodálatos pillanat, amikor úgy érezte, hogy képes lenne olyan szerelemmel szeretni, mint azt a másik lányt. Nem "csak" szeretettel.
Az asszony egészen a partig úszott, s ott emelkedett ki hirtelen a vízből. Még alig barnult meg a bőre, így a vízcseppektől ezüstösen csillogott. Kezeivel hátrasimította nedves haját, és boldogan felnevetetett. Nem másnak, csak magának. Ahogy a partra lépcsőként kitett homokzsákokon elindult felfele, a homokról visszaverődő napfény aranyszínűre, kis vöröses árnyalattal, festette testét, mintha nem is húsból, hanem tűzből és fényből lenne. Ábrám még soha nem látta ilyen szépnek, a legszebbnek a világon.
Ha a kezében fényképezőgép lett volna, talán el tudja kapni a pillanatot, de így csak nézte, és azt akarta, hogy ez a kép örökre bevésődjön emlékezetébe.
A nap hátralévő részét valami csendes boldogságban, finom lebegésben, mint az alig mozduló nyári fuvallat töltötték. És amikor jöttek a rossz napok, mert olyan a világ rendje, hogy azoknak is óhatatlanul el kell jönniük, ennek a pillanatnak az emléke adott erőt.
"Szeretném köszönetem és elismerésem küldeni a megfiatalodott és mind küllemében, mind tartalmában kiteljesedett honlaphoz.
A kis regényrészlet elolvasása után én is visszautaztam az időben azokhoz a pillanatokhoz, amikor még gyermekként elsőként megélhettem a tudatos-tudattalan mezítelen játék felszabadult örömét.
Ez az öröm azóta is tart, és keresi nap mint nap a lehetőségét, hogy újra és újra mosolyt csaljon szívembe, engedje hogy átjárjon a természet lágy sóhajának minden rezdülése.
Ányás is ilyen, egy csodás játszótér, ahol legbelül, a lelkünk mélyén vidáman labdáznak az öreg fák csillogó levelei, fogócskáznak a délutáni nap szivárványos sugarai, miközben a lombokon megbújva a madárdal álomba ringatja a hétköznapokat megnyitva a kaput, a lehetőséget, hogy újra visszatérjünk a paradicsomba, halljuk és értsük miért nőnek a virágok, miért simogatnak a Tisza hullámai, és miről énekelnek az erdő madarai.
Ez egy csoda, egy lélekben megélt varázslat, melyről a honlap hűen tanúskodik.
Köszönjük.
Laci, Meli, Marci"
E-mail: info@anyas.hu